szívhez szólós

Kedves Duci lány a ma délutáni tornáról! Valószínűleg ma voltál először, és most borzasztóan érzed magad, mert láttam, hogy a tested nem mindig engedelmeskedett, de olyan jó volna, ha tudnád, hogy mennyire szuper voltál! El akartam mondani óra után, vagy az öltözőben, de lehajtottad a fejed, ebből gondolom, hogy nem nagyon szerettél volna beszélni senkivel, de akkor most leírom ide, mit is gondolok.

Szerintem te rávetted magad, hogy elgyere, mert eleged van a felesleges kilókból, és szeretnél újra vékonyabb lenni, vagy gondolsz a szívedre – ahogy én is – és aggódsz az egészségedért, ahogy én is. Hú, de piszok óvatosan kell bánnom ezekkel a szavakkal: kilók, vékonyság, egészség. Pedig mindegyik milyen természetes.

Talán te is anyuka vagy, és szültél, és otthon maradtál a gyerek(ek)el, és most újra pályára akarsz állni, és el vagy veszve, mert az olyan, mint egy másik világ, amiből irtó nehéz visszatérni, és a mozgás jutott eszedbe első kapaszkodónak! Szerintem te ma vállaltad a sebezhetőségedet, beálltál 15 vadidegen nő közé, és nekifutottál valami újnak, amiben talán elsőre csalódtál, vagy bukásnak gondolod, de hidd el, ez a folyamat része, most már én is tudom.

Az én történetem pofonegyszerű, minden felmenőmnél jelen van (volt) a szívbetegség valamely fajtája, úgyhogy 1 éve döntöttem el, hogy én aztán nem hagyom a szívemet, rajtam nem múlhat, edzésbe hozom azt az izmot, ami napi 24 órában életben tart, ennyivel tartozom neki 36 év után. Tehát jól “felszívtam” magam, elmentem egy nagyon fancy fitness-be, és el kell mondjam, hogy első alkalommal majd összetojtam magam a félelemtől. Pedig akkor még be se léptem a tornaterembe. Mert ami ott történt, arról mindent elmond ez a kép. első aerobic után

Ezt most – kedves duci lány a tornáról – miattad merem ide betenni, hogy lásd, majd belehaltam. De mi van, ha akkor nem megyek el, vagy talán  soha? Mert mindig van kifogás, meg mindig van időhiány, meg fontosabb, meg bűntudat, meg csoki, meg le van ejtve, meg stb.

Azért remélem nem gondolod, hogy hőstettet hajtottam volna végre, mert azt én sem gondolom, viszont én is, úgy mint te ma, léptem egyet, egy olyat, ami után már nem lehetett visszatérni az eredeti “félelem lukba”. Talán megtehettem volna, hogy nem megyek többet, mert az egy óra alatt többször is kiálltam, és a sírás határán a tüdőmet is kiköptem, vagy mert minden izmom reszketett a szánalmas, fél kilós súlyzóval a kezemben. De aztán újra elmentem, mert már fele annyira sem volt ijesztő a belépés, és mert jól vállon veregettem magam az első után. Aztán újra, meg újra, a mai napig.

És az, hogy te mikor fogsz megszabadulni a feleslegesnek gondolt kilóidtól ugyanolyan bizonytalan, mint, hogy az én szívem mennyiben fogja meghálálni a “gondoskodást”, de engem a sztorim megerősített, és hálás vagyok az egy évvel korábbi önmagamnak. Remélem te is lépegetsz tovább, és akkor majd személyesen is elmondhatom ezt neked!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.